Első túránk a Biharban

2015. május 14. • Írta: Varga Mónika

Vannak helyek a világban, melyeknek olyan kisugárzásuk van, hogy egy életre hatással lesznek az emberre és mindig vissza fog vágyni oda. Ilyen hatással voltak rám a bihari hegyek, amikor először láttam meg őket. Sokáig tervezgettem, több túrát le is mondtam, talán még tartottam is tőle egy kicsit, de idén áprilisban végül eljutottam a kárpáti sáfránytól liluló Kishavasra.

Alföldi gyerek vagyok, nekem az a jó, ha nagyon messzire elláthatok, ha nem kell kapkodnom a levegőt az emelkedőkön fel, vagy ha lefelé nem kell attól tartanom, hogy megcsúszok és legurulok. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy soha nem jártam még hegyen, de igazán még nem erőltettem meg magam ezen a téren. Bántott is egy kicsit, hogy itt vannak ezek a gyönyörű tájak a közelben, és én nem is ismerem őket. A síkvidéken már sok helyen jártam gyalog vagy két keréken, de úgy gondoltam a magassághoz fokozatosan kell hozzászoknom, ezért kezdésnek egy úgynevezett csigatúrára jelentkeztem. Van Békéscsabán ugyanis egy turistaegyesület, a Csabai Bihargók, akik rendszeresen szerveznek kisebb-nagyobb túrákat a Bihar-hegységbe. Náluk találtam rá erre a csigatúrára is, amelyet kifejezetten azoknak ajánlanak, akik nem tapasztalt hegyvidéki túrázók, de azért szívesen tennének egy kellemes sétát a természetben.

Reggel 6 órakor indult a busz Békéscsabáról Biharfüredre (románul Stîna de Vale), Méhkeréken és Belényesen keresztül. Sejtettem, hogy népszerű ez a fajta túra, de nem gondoltam volna, hogy három busznyi ember jelentkezett rá. Egész családok jöttek el kisgyerekkel, nagymamával. 3 órával később, 160 km-el távolabb és kb. 1000 méterrel magasabban szálltunk ki a buszból kissé elgémberedett lábakkal, de izgatottan várva az indulást. A szép napos április végi hétvége másokat is elcsábított Biharfüredre, mert sorban érkeztek utánunk a magyar turistákkal teli buszok az egyik helyi hotel parkolójába, ahol mi is leparkoltunk. Ennyi utazás után szinte mindenkinek a szálló mosdójának a meglátogatása volt az első és legfontosabb, amit nekünk még toleráltak is, de az utánunk jövőknek már kitették az „1 lej” feliratú táblát a wc-re. Mindenesetre, hogy ne érje szó a ház elejét a büfében vettem egy kólát, aztán a túravezetőnk tartott egy rövid eligazítást és nekivágtunk a Kishavasnak. A környéket már jól ismerők azt ígérték, hogy nagyon sok, szép lila sáfrányt fogunk látni, majd ha felérünk a csúcsra és azon sem kell meglepődni, ha még hó is lesz itt-ott. Ragyogóan napos, meleg időben indultunk el, de felhívták a figyelmünket rá, hogy esőkabát legyen nálunk, mert a hegyvidéken kiszámíthatatlan az időjárás és esőre szinte bármikor lehet számítani. Kényelmesen, amolyan nyugdíjas tempóban indultunk és én már az első néhány szál sáfránynak is úgy megörültem, mintha soha nem láttam volna ilyen szépet. Akkor még nem tudtam mi vár rám odafent.

A függőleges kék csík jelzést követve mentünk felfelé. Először fel sem tűnt az emelkedés, de aztán egyre meredekebb lett az út. Minden lépés nehézkessé vált, lelassult a csapat is, de mivel ez egy csigatúra, ahol nem sietünk sehová, nem volt ciki meg-megállni és szuszogni egy kicsit. Ahogy egyre feljebb jutottunk szaporodtak a sáfrányok és a hófoltok is kiterjedtebbek voltak, mint lent. A hó nagyrésze igaz már régen elolvadt, de még így is volt ahol bokáig süllyedtem benne. Ezt persze egyáltalán nem bántam, mert már második éve, hogy nálunk az Alföldön nem esett rendesen hó, ezért nagyon élveztem, amikor ropogott a talpam alatt és ahogy olvadt, úgy bukkantak elő a lila virágú apró kárpáti sáfrányok a megbarnult tavalyi fű közül.

Végig erdőben vezetett az utunk, ami ebben a magasságban már jellemzően tűlevelű fenyves, aztán egyszer csak a fákat a havasi legelők váltották fel, ahol addigra már teljesen elolvadt a hó és ezernyi lila sáfrány virágzott rajta. Itt értük el a Kishavas csúcsát is, 1414 méter magasan. Szemet gyönyörködtető látványban volt részünk. Szinte lépni nem lehetett a virágoktól, mert azok egymást érték, a háttérben pedig a környék jellegzetes hófödte csúcsai magasodtak, mint a Bocsásza, a Síkhavas és a Mezőhavas. Mindenki élvezettel fotózta a virágokat és a tájat. Én is így tettem és még a szemerkélő eső és a feltámadó szél sem tette tönkre az élményt. Figyelmeztettek, hogy ez lesz, ezért felkészültem a rossz időre lelkileg is.  Legalább egy órát pihengettünk a Kishavason, majd még egy kicsit feljebb merészkedtünk, de egyre több felhő gyűlt az égre és a szél is egyre gonoszabb lett, ezért visszafordultunk. Lefelé már nem kellett annyiszor megállni, de amitől tartottam az bekövetkezett, mert a kitaposott, havas, sáros úton gyakran megcsúsztam, de szerencsére egyszer sem estem el, csak „táncoltam” pár lépést. Délután 3 óra körül értünk vissza a hotelhez, és időközben a nap is újra kisütött.

Összesen 11 km-t gyalogoltunk, kb. 350 méter volt a szintemelkedés és mindezt 4-5 óra alatt tettük meg. Tulajdonképpen el sem fáradtam, annyira könnyed kis túra volt és azt hiszem teljesen magával ragadott a Bihar-hegység. Annyira, hogy két hét múlva a Csabai Bihargókkal és kis baráti társaságommal újra nekivágtunk. A kitűzött cél a Síkhavas volt 1759 méteres magasságával, a Pádis-fennsíkról indulva. Az időjárás akkor már nekünk kedvezett. Nem is voltunk olyan sokan, viszont annál több sáfrányt láttunk. Leírhatatlan, hogy mennyit és a fotók sem úgy adják vissza, ahogy élőben láttuk.  Bemelegítésnek a csiga túra tökéletes volt, amit bátran ajánlok minden kezdő túrázónak, de én már továbbléptem és legközelebb komolyabb csúcsoknak is bátran nekivágok majd. Persze csak szépen fokozatosan.