Túra a Királyhegyesi-pusztán

2016. április 11. • Írta: Varga Mónika

Amikor a Királyhegyesi szikes pusztán hosszú kilómétereken keresztül gyalogoltunk, úgy éreztük magunkat, mint egy aromaterápiás gyógykezelésen. Kamilla, sziki üröm és réti ecsetpázsit illatos keveréke érződött mindenfelől, a léptünk nyomán.

A Körös-Maros Nemzeti Park Csanádi-puszták tájegységében, annak is a legdélebbi részén található a Királyhegyesi-puszta.  Ez a féltve őrzött, fokozott természetvédelmi oltalom alatt álló terület, egyetlen napra az érdeklődők számára is látogathatóvá vált.

Fokozottan védett terület

Korán reggel, a meghirdetett időpontban a csikóspusztai buszmegállóban vártuk túravezetőnket. Mikor megérkezett, nem is tudtunk dűlőre jutni, hogy szomorkodjuk vagy hálásak legyünk azért, hogy nem tolonganak százak a programra várva. Egyrészt nagyon kiábrándító, hogy ennyire nem érdekel senkit hazánk természeti értékeinek megismerése, másrészt megnyugtató, hogy legalább a kirándulók tömegeitől nem kell védeni ezt az egyébként is érzékeny területet. Én azért úgy gondolom, hogy igenis vannak, akiket vonz a puszták világa, de ilyen-olyan, néha mondvacsinált okokból nem vállalkoznak a túrára. Nekik szeretném most elmesélni miről maradtak le.

Karón varjú

A több mint 1000 hektáros Királyhegyesi-puszta és még ezen kívül legalább 3000 hektár környékbeli védett terület felett őrködő természetvédelmi őr vezetésével, szemerkélő esőben indultunk el.

Elhagyva túránk kezdő találkozási pontját, a Csikóspusztai egykori majort, már csak a Csanádi-puszták végtelen síkságát láttuk körös-körül, amerre a szemünk ellátott. A cél pedig az volt, hogy a ritka tavaszi héricset az eredeti élőhelyén csodálhassuk meg, virágzása kellős közepén. Ennél azonban sokkal nagyobb élményben volt részünk. Az alföldi síksághoz szokott szemünk itt aztán gyönyörködhetett a nagy távolságokban, mert órákon át csak végtelennek tűnő gyepeken baktattunk, mire elértük a Hérics-dombot.

Négy, összeszokott helybéli öreg túrázó és kedves párom volt még a kis csapat része ezen az április eleji hűvös szombaton. A kezdetben száraz szikest pár száz méteren belül vizes zsombékos követte és pillanatok alatt megmerült a túracipőnk, de ezt már akkor sejtettük, amikor a tapasztalt helyiek lábán megláttuk a „nyeles cipőt”. Gumicsizma hiányában legalább még közelebb kerülhettünk a természethez és egyébként is néha szükségünk van rá, hogy kilépjünk a komfortzónánkból.

Változatos élőhelyek
 

 

Élőhelymozaikok

 

A vakszik (kamilla) és az ürmöspuszta (sziki üröm) találkozása


Szóval már az első kilométereken kiderült, hogy milyen változatos ez a látszólag unalmasnak tűnő síkvidék. Olykor négyzetméterenként változtak az élőhelyek. A szikes rétet löszgyep, vagy mészpázsitos szikfok, a mészpázsitos szikfokot pedig ürmös puszta váltotta fel a tipikus társulás alkotó sziki ürömmel, melynek markáns illata annyira jellemző a szikes pusztákra. Azokon a szikes területeken, ahol tél végén megáll a víz, majd márciusban már ki is szárad egy szélsőséges élőhely keletkezik. Ez a vakszik, ahol csak kevés faj képes megélni, de a kamilla vagy a kevésbé ismert bárányparéj kifejezetten ezt kedveli. Ezek a társulások évről évre változnak, mindig más ökológiai és élőhelyi jellemzőkkel bírnak, mely hatással van a benne élő növényekre és állatokra, de hatással van a pusztákon legelő jószágra is.

Nem is gondolnánk, hogy egy vaddisznó túrás, egy talajrepedés vagy egy pici vízállás kiszáradt nyoma, milyen sokszínű mikro élőhelyeket rejt, vagy hogy egy száz éve meghúzott barázdának, amivel régen a birtokhatárokat jelölték, vagy a marhák által kitaposott csapásoknak milyen nagy jelentősége van a puszta élővilágában. Tulajdonképpen ebben a változatosságban rejlik az alföldi szikes puszták szépsége.

Három marha csapás


No, meg a tavaszi héricsben (Adonis vernalis), ami már sokkal szembetűnőbb, mint egy marhacsapás és amiért akár érdemes, sőt kell is kilométereket gyalogolni. A löszpusztagyepek védett fajai közé tartozik a vetővirággal együtt (Sternbergia colchiciflora), de a vetővirágot inkább ősszel érdemes felkeresni, mert tavasszal csak egy nagyon nehezen észrevehető zöld leveles hajtása van, ősszel viszont egyenesen a földből nőnek ki sárga sziromlevelei. A neve pedig önmagáért beszél, mert ősszel, amikor a talaj annyira átázik, hogy ki tud bújni ez a virág, akkor lesz ideális a gabona vetése is.

Hérics-dombon

 

Tavaszi hérics

 

Keressük a vetővirágot...


...és meg is találtuk a hérics szomszédságában.


Mire elértük a Hérics-dombot, már túránk felénél jártunk. Nem számoltuk meg, de közel száz tő tavaszi hérics sárgállott a zöld gyepen. Kis ideig elidőztünk a virágok között, hallgattuk lelkes túravezetőnket, ahogy a természet működésének összefüggéseiről beszél, közben pedig egy népes darucsapat repült át felettünk hangosan krúgatva. Idilli pillanatok voltak.

Darvak


Hogy mi minden történik itt a természet megőrzése érdekében azt hosszasan lehetne részletezni, de a legfőbb cél ezeknek a helyeknek az eredeti, ősi állapotban való megőrzése, illetve a degradált gyepek lehető legtermészetesebb állapotba hozatala. Ez a természetvédelmi kezelés rendkívül sokrétű feladat, amihez hozzá tartozik a szakmai tudáson kívül a sok-sok megfigyelés, próbálkozás és a helyiek hosszú évekre visszanyúló tapasztalata. Megtudtuk azt is, hogy a természetvédelmi őrnek nem árt jóban lenni a traktorosokkal vagy a pásztorokkal, mert utóbbiak, legeltetési időben napi 24 órában a pusztát járják és pontosan tudják, mi történik a legelőkön, ami azért fontos, mert egy személyben nem lehet ott mindig mindenhol 4000 hektáron.

A visszafelé vezető úton, nagy örömünkre, már a nap is kezdett előbújni és éneklő mezei pacsirtáktól volt hangos a vidék. A cipőnkre tapadt tömény virágporon kívül, természetesen semmit nem hoztunk magunkkal, de úgy gondolom megtisztelő volt, hogy egyáltalán betekintést nyerhettünk ebbe a csodás világba és több mint 10 km-en át, legalább 6 órán keresztül élvezhettük a szikes puszta rejtett szépségeit.